Takarónövényként termesztett borsó az ontariói szántóföldi növénytermesztésben
A szántóföldi borsó (Pisum sativum) hűvös időjárást kedvelő, egynyári pillangós növény, amelyet takarónövényként elsősorban a légköri nitrogén megkötése, a vetőmagkeverékek fajösszetételének kiegészítése, valamint a takarmánytermesztésre szánt keverékek fehérjetartalmának növelése érdekében termesztenek. A borsó föld feletti része kúszó növekedésű (1. ábra), és más növényfajokhoz képest viszonylag sekély gyökérzetet fejleszt.
Csírázása és fejlődése hűvös körülmények között a legkedvezőbb, ezért jól társítható olyan gabonafélékkel, amelyek megfelelő támaszt nyújtanak indáinak.
A szántóföldi borsó fajtái közé tartoznak a nagy zöldtömeg-termelésre nemesített takarmányborsók, valamint a mérsékeltebb éghajlatú térségekben áttelelni képes őszi borsók.
A növény jelentős mennyiségű légköri nitrogén (N) megkötésére képes, ugyanakkor Ontarióban egyelőre nem sikerült egyértelműen igazolni a takarónövényként termesztett borsó után jelentkező, következetesen érvényesülő nitrogén-előveteményhatást.
A borsó a jó vízgazdálkodású vályogtalajokon fejlődik a legjobban, míg a rossz vízelvezetésű vagy aszályra hajlamos területeken gyengébben teljesít.
A takarónövények között kifejezetten népszerű fajnak számít: egy 2020-ban, 520 ontariói gazdálkodó körében végzett felmérésben a szántóföldi és takarmányborsó az ötödik, az osztrák őszi borsó pedig a nyolcadik leggyakrabban alkalmazott takarónövény volt (Morrison és Lawley, 2021).
Belépés az Egyesületbe ITT
