A fogyatkozó vízkészletek szemléletváltást sürgetnek
A víz látszólag hangtalan, mégis folyamatosan üzen nekünk. Akkor, amikor egy folyó alig csordogáló patakká zsugorodik, amikor egy tó vízszintje a kritikus szint alá süllyed, amikor a talaj mélyen megrepedezik, a mikroorganizmusok a túlélésért küzdenek, a fák pedig lassan kiszáradnak. Akkor is figyelmeztet, amikor a tengervíz több tíz kilométer mélyen behatol a Pó folyó medrébe, ahogyan az most is történik, és Olaszország legnagyobb folyójának alsó szakaszát sós vizű torkolattá változtatja. Mindez arra emlékeztet bennünket, hogy még az is megváltozhat, amit korábban állandónak és természetesnek hittünk.
Talán éppen ebben rejlik a probléma gyökere. Hozzászoktunk ahhoz, hogy a víz mindig rendelkezésünkre áll. Megnyitjuk a csapot, és folyik a víz. Öntözzük a földjeinket, és természetesnek vesszük, hogy később is lesz elegendő belőle. Még ma sem fordítunk kellő figyelmet arra, hogy egyes öntözési módszerek milyen jelentős vízpazarlással járnak.
A fejlődésről alkotott elképzeléseinket arra a meggyőződésre építettük, hogy a víz kimeríthetetlen erőforrás, amely szinte természet adta jogon jár az embernek. Ez a gondolkodás vezetett a monokultúrák és a hatalmas, egybefüggő termesztési területek kialakulásához, ahol a gazdálkodók fokozatosan elveszítették aktív szerepüket az élelmiszer-termelés és a természeti környezet közötti egyensúly fenntartásában, és egyre inkább csak szemlélőivé váltak a körülöttük zajló változásoknak.
Talán éppen innen kellene újrakezdenünk: visszaszerezni a kezdeményező szerepünket, és nem beletörődni abba, hogy tétlen szemlélői legyünk a természeti környezet folyamatos romlásának.



Belépés az Egyesületbe ITT